Darabanth Aukciósház

Luxushajó és tekintélyes német autómonstrum – többek között ezekkel kedveskedett
Horthy Miklósnak Adolf Hitler, azonban a legnagyobb ajándékot 1940. augusztus 30-án
a második bécsi döntés keretében a magyarok kapták a Führertõl. 

Az ekkor már húsz éve siratott egykori országrész végül nem sokáig maradt
Magyarország része, ráadásul az efféle ajándékok közös jellemzője, hogy nem ingyen
szokták adni...ma már tudjuk, a Hitler által cserébe kért szívességek végkimenetele
az ország számára tragikusnak bizonyult.

Most azonban emlékezzünk inkább azokra a mámoros pillanatokra, melyeket 233.
árverésünk erdélyi bevonulást megörökítő fotólapjain láthatunk! 

A görög városállamokhoz képest Róma viszonylag későn kezdett saját

pénzverésbe. Eleinte csak bronzból öntött (nem vert!) tömböket

használtak (ez volt az Aes Rude), majd ezeket ellátták különböző jelekkel

is (Aes Signatum). Kr. e. 280 körül jelentek meg a szintén öntött,

nehéz bronzpénzek (Aes Grave). Ezután a rómaiak rájöttek, hogy nagyobb

mennyiségben előállítható és könnyebben hordozható ezüst, illetve

bronzpénzekre van szükségük az itáliai és Itálián kívüli államokkal való

kereskedelemben. Először görög mintára kis mennyiségben didrachmá-kat

vertek, majd a III. század vége felé bevezették a quadrigatus-t.

A második pun háború (Kr. e. 218-201) vészterhes évei közepette

szükségessé vált a pénzrendszer megújítása, így vezették be a

denarius-t, valószínűleg 211 körül. Ez az ezüstpénz kezdetben 10 as

értékű volt, majd néhány év múlva 16 as-ra változtatták. Értékét

megőrizte egészen a császárkorig, s csak a Kr. u. III. században került

leváltásra.

A 233. árverésünkön szereplő római dénárt Kr. e. 206 és 194 között

verték, elő- és hátlapja megegyezik a többi korai dénáréval, azaz

előlapján Róma megszemélyesített ábrázolása sisakkal, mögötte az értéket

jelölő "X", míg hátoldalán a dioszkurosz-ok vágtatnak lóháton, kezükben

lándzsákkal, alattuk pedig "ROMA" felirat.

A velencei grosso­t 1193­-ban vezette be Enrico Dandolo dózse, aki felismerte, hogy a Velencei

Köztársaságnak új, értékállóbb fizetőeszközre van szüksége. Velence még a XII. században is a

Nagy Károly által létrehozott pénzügyi rendszert használta, és alacsony ezüsttartalmú dénárokat

vertek. Ezek a belső kereskedelemben még használhatóak voltak, ám külkereskedelemben inkább

a Bizánci Birodalom és a keresztes államok pénzeit használták.

A század végére azonban a bizánci érmék gyengülni kezdtek, 1187­-ben Jeruzsálem elvesztésével

pedig a keresztesek is meggyengültek. A 80 éves (ráadásul vak!) Enrico Dandolo dózséra hárult a

köztársaság felvirágoztatásának feladata. Az általa bevezetett grosso magas ezüsttartalmú (98,5%),

külföldön is népszerű fizetőeszközzé vált. Nem csoda, hogy több balkáni királyság is másolni

kezdte ezeket az érméket, köztük Bulgária. Velence szoros kereskedelmi kapcsolatot ápolt több

balkáni állammal is, így az új fizetőeszköz hamar eljuthatott a második bolgár állam határain

belülre. Ezeket a másolatokat többnyire könnyen ki lehetett szúrni kisebb súlyuk és elhibázott

ábrázolásaik miatt. Ám a XIII. században így is olyan mértéket öltött a hamisítás és másolatok

gyártása, hogy Velence megtiltotta az utánzatok használatát Dalmácia területén.

232. árverésünk egy igen érdekes darabja az a bolgár grosso, amelyet Giovanni Dandolo

dózse (1280­-1289) érméi alapján verhettek a XII­-XIII. század fordulóján.