A konyhai kultúra egyik alapvető fűszere a nátrium-klorid, avagy a só, amit az emberiség
viszonylag hamar és széles körben hasznosítani kezdett, az ízesítésen kívül az élelmiszerek és más
alapanyagok tárolására. A sót származása alapján két nagy csoportra oszthatunk: tengeri és kősó.
Előbbi begyűjtése a tengerparton élők számára a dagályt követően viszonylag egyszerű, azonban a
szárazföld belsejében élők számára a só előteremtése a bányászat hagyományos eszközeinek
alkalmazását követeli meg.
A bányászat egyedi formáját űzték a parajdi székelyek a 19. század folyamán: a máshol
megszokott vasékek és pörölyök helyett itt faékkel dolgoztak a külszíni talpfejtés egyik
variációjaként – kagylóformájú sótömböket fejtettek ki.
Parajdon a bányászat gyökerei sokkal korábbra nyúlnak vissza, kezdete a római korra vezethetők
vissza, amelynek folyamatosságát csak a népvándorlás korának zűrzavara akasztott meg, de 1003-ban István
királynak már sószállító hajói úsztak a Maros folyón. Ettől kezdve királyaink
törvényeikben több alkalommal megerősítették a helybéli bányászokat jogaikban, egy-egy
kivételtől mint János Zsigmond 1562-es intézkedése eltekintve persze. Az idő múlásával a
tradicionális székely módszereket kiszorították a modern kor technológiai vívmányai.
A parajdi sóbánya egyedi jelentőségét az adja, hogy itt található Európa egyik legnagyobb
sótartaléka, egy nagyjából 1,2 km x 1,4 km nagyságú úgynevezett sótömzs, ami közel 3 milliárd
tonna kősót rejt még magában. Ez a mennyiség pedig még a következő néhány évszázadra
biztosíthatja a bánya működését.
A 257. gyorsárverésünkön szereplő 21437. számú tétel a parajdi sóbánya látképével. A tétel sajnos
nem a hagyományos székely módszert ábrázolja, azonban ennek ellenére egy valódi ipartörténeti
érdekesség lehet egy szakértő szem számára, mivel segítségével összevethetőek a bánya mai és
száz évvel ezelőtti hasonlóságai és különbségei.
